Pál vallásának eredete

A kereszténység eredete Pál vallásában

Jézus Úr volta (5. rész)

Írta: John Gresham Machen

Természetesen az a tény, hogy a keresztények használtak egy címet, amelyet a pogány kultuszok is használtak, nem bizonyítja a pogányságtól való függést. A "Úr" cím szinte ugyanolyan jól megalapozott volt, mint a "Isten" kifejezés a istenség megjelölésére. Bármi legyen is a szó vallási használatának eredete, ez a használat a görög nyelv részévé vált. Egy misszionárius, aki az egy igaz Istent hirdette, köteles volt, ha görögül beszélt, használni a "Isten" kifejezést, amelyet természetesen a pogány vallásban is használtak. Tehát, ha Jézust Istenként akarta megjelölni, valami szóval, amely egyszerre különbözteti meg az Atya Istentől, köteles volt használni a "Úr" szót, bár ezt a szót is használták a pogányságban. Sem az egyik, sem a másik esetben nem járt együtt a görög szó használata a legkisebb mértékben sem a fogalmak befolyásával, amelyeket a szóhoz egy politeista vallásban kapcsoltak.

De volt egy sokkal erősebb ok a görög "Úr" kifejezés Jézusra való alkalmazására, mint ami a görögül beszélő népek körében való általános használatában rejlett. A kifejezés vallási használata nem korlátozódott a pogány kultuszokra, hanem megjelenik a görög Ószövetségben is, és ha lehet, még szilárdabban megalapozott. Az "Úr" szót a Septuaginta használja a héber szöveg "Jahwe" kifejezésének fordítására. Teljesen lényegtelen lenne megvitatni azokat az okokat, amelyek a fordítókat ennek a kifejezésnek a kiválasztásában vezették. Kétségtelen, hogy valamely "Úr" szóra szükség volt a héber szó köré gyűlt asszociációk miatt. És különféle okok javasolhatók a "kyrios" választására, inkább, mint valami más görög szó jelentése "úr". Lehetséges, hogy a "kyrios" gyökér jelentése jobban kifejezte a szándékolt gondolatot; talán már vallási jelentést is tulajdonítottak a "kyrios"-nak, amellyel más szavak nem rendelkeztek. Mindenesetre, akármi legyen is az ok, a "kyrios" volt a szó, amelyet választottak.

És a tény rendkívül fontos. A Septuagint olvasói körében terjedt el először a kereszténység. A Septuagint volt a zsidó zsinagógák Bibliája, és a zsinagógákban olvasását nemcsak zsidók, hanem nagy számú pogány is hallotta, az "Istenfélő" című könyvéből az Apostolok cselekedeteiben. A pogány misszió ezzel az "Istenfélőkkel" kezdődött. És még ott is, ahol voltak olyan pogány megtértek, akik a nagyon korai időszakban egyáltalán nem jártak át a zsinagóga iskoláján - talán ilyen megtértek kevesen voltak - akkor is azonnal használták a Septuagintet oktatásukban. Így amikor a keresztény misszionáriusok használták az "Úr" szót Jézusra, hallgatóik azonnal tudták, mit értenek. Tudták, hogy Jézus olyan helyet foglal el, amelyet csak Isten foglalhat el. Mert az "Úr" szót számtalanszor használják a görög írásokban, mint Izrael szövetséges Istenének legszentebb nevét, és ezeket a szakaszokat szabadon alkalmazták Jézusra.

A Septuagintnek az "Úr" kifejezés használata, a Septuagint szakaszainak Jézusra való alkalmazásával, amely természetesen megjelenik Pál leveleiben, sokkal nagyobb jelentőséggel bírt a korai keresztény misszió számára, mint a kifejezés használata a pogány kultuszokban. És sokkal több fényt vet a kifejezés eredeti jelentésére, amikor Jézusra alkalmazták. De a pogány használat érdekes, és Bousset és mások által történő bemutatása hálával fogadható. Egy fontos tényet egyre inkább megerősített a modern kutatás - a tény, hogy a görög "kyrios" szó az első században, ahol a görög nyelv elterjedt, határozottan istenség megjelölése volt. A szó általános használata valóban fennmaradt; a szó továbbra is kifejezte azt a kapcsolatot, amelyet egy úr fenntartott rabszolgáival szemben. De a szó vallási kifejezéssé vált, és vallási értelemben, különösen a Septuagint által rögzített értelemben jelenik meg az Újszövetségben.

Így nem egyezik az Újszövetség használatával, amikor Jézust bizonyos személyek a modern egyházban "a Mesternek" nevezik, inkább mint "az Úrnak". Néha talán ezt a használatot tudatos tiltakozásként fogadják el az Újszövetség Krisztus istenségére vonatkozó felfogása ellen; Jézusról "a Mesterként" beszélnek, nagyjából ugyanúgy, ahogy egy művészeti iskola vezetőjéről beszélnek "a Mesterként" a követői. Vagy pedig a szó egyszerűen azt jelenti, hogy annak, akinek parancsait engedelmeskedni kell. De néha a modern divatot jámbor férfiak és nők fogadják el azzal a gondolattal, hogy az angol "Lord" szó elkopott, és a "Mester" szó használata közelebb áll az Újszövetség görög szövegének jelentéséhez. Ez a gondolat hamis. Az Újszövetség Jézusra vonatkozó megnevezésének fordításakor nem szabad törekedni arra, hogy visszanyerjék a "kyrios" szó eredeti jelentését. Mert a görög szó már akkoriban fejlődésen ment keresztül, és az Újszövetségben Jézusra alkalmazva egyértelműen vallási kifejezés volt. Pontosan ugyanazokkal a vallási asszociációkkal bírt, mint most az angol "Lord" szó. És szinte ugyanazon okból. Az angol "Lord" szó vallási asszociációi a Biblia használatából adódnak; és az Újszövetség "kyrios" szavának vallási asszociációi is a Biblia használatából adódnak - a Septuaginta használatából. A kereszténynek emlékeznie kell arra, hogy "a kis tudás veszélyes dolog". A "the Lord" egységes helyettesítése "a Mesterrel" Jézusra vonatkozóan csakhamis frissesség és eredetiség látszatával bír. A valóságban néha az Újszövetség használatának szellemétől való eltérést jelent.

Ennek megfelelően Bousset szolgálatot tett azzal, hogy világosan kiemelte a "Lord" szó vallási jelentését. De nem sikerült megmagyaráznia a szó Jézusra való alkalmazását.

További nehézségekkel küzd Bousset elmélete. A "Úr" kifejezés, ahogy Jézusra vonatkozik, és a Jézushoz való vallási hozzáállás, amit a kifejezés fejez ki, Bousset szerint az olyan közösségek találkozóin keletkezett, mint az antiochiai, és a pogány koncepciók hatására. De természetesen Bousset magyarázata a paulinizmus eredetéről még nem került teljesen előtérbe. A paulinizmus sokkal több, mint egy eksztatikus istenségkultusz; a személyes kapcsolat Krisztussal minden téren uralja az apostol életét.

Bousset elismeri ezt a tényt. Pál vallása - vallja - sokkal több, mint az, ami az antiochiai egyház találkozóin kifejeződött. De feltételezi, hogy Pál vallásának egyéb elemei, amelyek messzemenőek, legalábbis a kultuszban találták meg a kiindulópontjukat. Itt található az egyik legkevésbé hihető elem az egész konstrukcióban. Bousset alábecsülte Pál vallásának individualisztikus karakterét. Legalábbis nem sikerült megmutatnia, hogy a pauli élet "Krisztusban" vagy "az Úrban" az antiochiai egyház találkozóin tapasztalt eksztatikus élményekből fejlődött ki.

De ha Pál individualisztikus vallása a "kultuszból" fejlődött ki, hogyan fejlődött? Hogyan magyarázzuk az új elemek bevezetését? Bousset nagy komolysággal támadta meg ezt a problémát. És megpróbálja megmutatni, hogy Pál vallása, ahogy az leveleiben megjelenik, az antiochiai kultuszvallásból fejlődött ki a "Úr" és a "Szellem" azonosításával, valamint a Szellem tevékenységének fogalmának általánosításával és etizálásával.

A pauli Szentlélek-tanításról Bousset úgy véli, hogy az a hellenisztikus kor pogány misztikus vallásából származik. Teljesen függetlenül a terminológiától - bár Reitzenstein érvei Bousset szerint lényegében helyesek - a pauli alapvető pesszimista dualizmusát Bousset szerint az a széles körben elterjedt gondolkodásmód és életforma alapozta meg, amely a misztériumvallásokban és a hermetikus írásokban jelenik meg. Ezen pesszimista gondolkodásmód szerint az üdvözülés soha nem érhető el az emberi természet által, még isteni segítséggel sem, hanem csak egy teljesen új kezdet által, amelyet a régi ember helyébe lépő isteni természet hoz létre. Bousset folytatja, hogy Pál apostol ezt a természetfeletti felfogást, az új életben az isteni hatalom dominanciájának koncepcióját, messze túlterjesztette a kultusz vagy a látomásszerű tapasztalatok határain; a Szentlélek lett a keresztény élet uralkodó elve; nemcsak a prófétálás, a nyelveken szólás, a gyógyítás és hasonló dolgok voltak most a Szentlélek gyümölcsének tekintve, hanem a szeretet, az öröm, a béke, a hosszútűrés, a jóság, a kedvesség, a hűség, a szelídség, az önmegtartóztatás is. De Bousset hangsúlyozza, hogy a Szentlélek tevékenységének ez a pauli kiterjesztése nem járt együtt a természetfeletti lényegének, amely az eredeti koncepcióra jellemző volt, a legkisebb gyengítésével sem; a Szentlélek, amely a szeretetet, az örömöt, a békét produkálta, éppoly kevéssé volt kapcsolatban az emberi szellemmel, mint a Szentlélek, amely arra késztette az embereket, hogy nyelveken szóljanak. És a természetfeletti, amely itt dicsőséges formában jelenik meg, Bousset következtetése szerint, a hellenisztikus kor pogány misztikus vallásából származik.

Ezt a vitás kérdést már korábban megbeszéltük, és rámutattunk a gyengeségére. A pauli Szentlélek-tan nem a kortárs pogányságból származik. De Bousset elméletének kifejtése még nem fejeződött be. A Szentlélek, amelynek tevékenységeit Pál kiterjesztette a keresztény élet legbelső részeire, azonosította Bousset szerint "az Úrral" (2 Kor. 11. 17). Ez az azonosítás fontos hatást gyakorolt mindkét elemre, amelyeket összehozott; fontos hatást gyakorolt mind "az Úr", mind a "Szentlélek" fogalmára. Ha "az Úr" azonos volt, vagy szoros kapcsolatban állt a Szentlélekkel, és ha a Szentlélek tevékenysége kiterjedt az egész életre, akkor "az Úr" már nem lehetett Pál számára csupán a kultuszisten, aki jelen volt az egyház összejöveteleiben. Ellenkezőleg, neki mindenütt jelen kell lennie, ahol a Szentlélek jelen van - azaz neki kell lennie annak, amelyben a keresztény élt, mozgott és volt. Így Pál alkothatta a meglepő kifejezést: "Krisztusban" vagy "az Úrban", amelyre Bousset elismeri, hogy nincs analógia a pogány vallásban. Másrészt a Szentlélek fogalmát Bousset szerint szükségszerűen módosította a kapcsolata "az Úrral". Az azonosítással egy tényleges személlyel, aki néhány évvel korábban élt, a "Szentlélek" személyes minőséget kapott, amelyet egyébként nem birtokolt. Vagy más szavakkal: a pauli kifejezés "az Úrban" nem pontosan ugyanazt jelenti, mint a kifejezés "a Szentlélekben"; mert személyes jelleget hordoz. "Ez a figyelemreméltó keveredés az absztrakció és a személyiség között," mondja Bousset, "ez a kapcsolat egy vallási elv és egy személy között, aki itt járt a földön és itt szenvedett halált, egy különleges erő és eredetiség jelensége."

Ebben a pontban Bousset veszélyezteti, hogy hűtlenné válik rekonstrukciójának alapelveihez; veszélyezteti, hogy Pál vallását kapcsolatba hozza Jézus konkrétt személyével. De ő észleli a veszélyt és elkerüli azt. Nem szabad feltételezni, ahogy ő mondja, hogy Pálnak nagyon határozott benyomása volt a történelmi Jézus jellemvonásairól. Ha ugyanis ilyen benyomása lett volna, soha nem tudta volna Jézust olyan elvont fogalommal, mint a Lélek, kapcsolatba hozni. Tehát minden, ami érdekelte, az volt, hogy Jézus élt és különösen, hogy meghalt.

Mégis úgy gondolják, hogy ezek a puszta tények elegendőek voltak ahhoz, hogy Pál Lélek-Urral kapcsolatos felfogásának azt a különleges személyes minőséget adják, amely Bousset csodálatát kiváltja! Az igazság az, hogy Bousset itt szembe találja magát azzal a nehézséggel, amely minden naturalisztikus magyarázatot sújt Pál vallásának eredetéről. A probléma az, hogy a történész számára elengedhetetlenül szükséges Pál szoros kapcsolata a történelmi Jézussal ahhoz, hogy Pál kapcsolatát Krisztussal azzal a meleg, személyes minőséggel ruházza fel, amely minden leveléből kitűnik; míg másrészt Pál és a történelmi Jézus széles körű szétválasztása éppoly elengedhetetlenül szükséges ahhoz, hogy Pált ne akadályozza a történelmi hagyomány abban, hogy Jézust isteni méltóságra emelje és kapcsolatba hozza Isten Lelkével.

A modern kritika két követelmény között ingadozott; megpróbálja mindkettő jogait megőrizni. Bousset nagyobb benyomást kelt a második követelmény által; Wernle, ellenfele, nagyobb benyomást kelt az előbbi által. De mindkettő egyaránt téved. Valójában csak egy út van a nehézségből. Ez egy régi út és egy radikális út. De a tudományos világ végül visszatérhet hozzá. A paulinizmus eredetének magyarázatában rejlő alapvető nehézség soha nem fog eltűnni, ha figyelmen kívül hagyjuk; soha nem fog engedni semmilyen kompromisszumnak. Csak akkor fog eltűnni, ha Jézust valóban annak ismerik el, aminek Pál feltételezi, hogy ő az, és amit az evangéliumok mind ábrázolnak róla – az Isten örök Fia, aki azért jött a földre, hogy megváltja az embert, most ismét a dicsőség trónján ül, és a tanítványai szívében munkálkodik Lelke által, ahogy csak Isten tud munkálkodni. Ilyen megoldás soha nem volt olyan népszerűtlen, mint ma. Az ilyen megoldás elfogadása sok emberi gondolkodás és élet terén kopernikuszi forradalmat fog igénybe venni. De az ilyen elfogadástól való elutasítás történelmi problémát hagyott, amelyet eddig még nem oldottak meg.

Egy ponton Bousset elismeri, hogy Pál vallása történelmi tényen alapult. Az alap a Jézus halála volt. De Bousset szerint a Jézus haláláról alkotott pauli értelmezés fontos részleteiben a kortárs pogány vallásból származik; a Paullal való halál és feltámadás gondolata a széles körben elterjedt pogány felfogásból alakult ki a haló és feltámadó istenről. Ez az állítás meglehetősen elterjedt a közelmúlt tudósai körében; M. Brückner gyűjtött össze támogató anyagot kényelmes formában. De valójában az állítás támogatására szolgáló bizonyítékok nagyon gyengék. A hellenisztikus vallás áttekintése, amelyet a VI. fejezetben kíséreltünk meg, valóban feltárta, hogy bizonyos isteneket, különösen Attist, Adonist és Oziriszt, először haldoklónak, majd feltámadónak ábrázolták. Ezen alakok közötti hasonlóság talán megmagyarázható azzal a hipotézissel, hogy mindegyikük eredetileg növényi isten volt, akinek halála és feltámadása az őszi növényzet elszáradását és a tavaszi megújulást jelentette. Első pillantásra a párhuzam ezen istenek és Jézus között szembetűnőnek tűnik. Jézust is haldoklónak és újraélesztettnek ábrázolták. De mi a párhuzam jelentősége? Azt jelenti, hogy az Újszövetség teljes története Jézus haláláról és feltámadásáról ezekből a növényi mítoszokból származik? Ezt a következtetést bizonyos modern tudósok levonták. De természetesen ez a következtetés abszurd, és Bousset sem támogatja. Az a hit, hogy Jézus feltámadt, szilárdan áll barátai körében, és semmilyen elmélet sem tudja megingatni a pogány mítosztól való függéséről. Így a párhuzamról szóló érv az Újszövetség története és a pogány mítosz között túl sokat bizonyít. Ha bizonyít valamit, akkor azt bizonyítja, hogy az Újszövetség feltámadásának története a pogány mítoszból származik. De ilyen nézetet egyetlen komoly történész sem vallott. Ezért el kell ismerni, hogy a hit párhuzama Adonisz, Ozirisz és Attisz haláláról és feltámadásáról, valamint a hit Jézus haláláról és feltámadásáról nem a történetek egymástól való függése miatt alakult ki. Ezért el kell ismerni, hogy a párhuzam nem mindig jelenti a függőséget. És ha nem jelenti az egyik helyen, akkor talán nem jelenti másutt sem.

De Bousset azonban ragaszkodik ahhoz, hogy bár a Jézus haláláról és feltámadásáról szóló újszövetségi történetet nem a pogány mítosz hozta létre, a pogány felfogás hatása mégis érezhetővé vált abban a magyarázatban, amelyet Pál adott a történetnek. Pál hitt abban, hogy a keresztény osztozik Krisztus sorsában - meghalt Krisztussal és feltámadt Krisztussal. De hasonló felfogás jelenik meg a pogány vallásokban is. Ennek az eszmének a klasszikus kifejezése megjelenik a gyakran idézett szavakban, amelyeket Firmicus Maternus közöl: "Legyetek bátrak, beavatottak, mivel az isten megmenekült; nekünk pedig üdvösség lesz a bajokból."

De emlékeznünk kell arra, hogy Firmicus Maternus tanúvallomása nagyon késői, és a koncepció korai időszakban való elterjedtségére vonatkozó bizonyítékok valamivel hiányosak.

A közelmúltbeli írók magabiztos állításai ezekkel a kérdésekkel kapcsolatban semmi esetre sem nevezhetők másnak, mint meglepőnek. Az átlagolvasó valószínűleg azt a benyomást szerezheti, hogy a kutató rekonstruálhatja a haldokló és feltámadó isten képét, valamint a hívők részvételét a halálban és a feltámadásban, valamilyen hatalmas információtár alapján, amely a fennmaradt forrásokban található. A valóságban azonban ez korántsem így van. A kérdéses képเกี่ยวกับ a fennmaradt információ nagyon szegényes, és nagyrészt jóval Pál ideje után keletkezett. Túlzás lenne azt állítani, hogy a haldokló és feltámadó isten képzete, annak vallási jelentősége nélkül, nem létezett a páli időszak előtt. Egy óegyiptomi szöveget például Er-man idézett, amely szerint a hívő jóléte Osiris jólététől függ: "Ahogyan Osiris él, úgy ő is él." Valószínűleg hasonló képzetek kapcsolódtak Attisz és Adónisz gyászához és későbbi öröméhez is. Ha a képzet már létezett a páli időszak előtt, ebből még nem következik, hogy általánosan elterjedt volt. Minden bizonnyal az utóbbi években óriási mértékben eltúlzották az előfordulását. Az ilyen túlzások ellen J. Weiss – aki bizonyára nem vádolható a vallásközi módszer iránti szimpátia hiányával, ahogy azt az Újszövetségre alkalmazva – nagyon találóan felhívta a figyelmet az 1 Kor. 1, 23-ra. A keresztre feszített Krisztus, mondja Pál, a pogányok számára "ostobaság" volt. Ez nem úgy néz ki, mintha a pogányok, akik között Pál dolgozott, nagyon ismerősek lettek volna a haldokló isten képzetével. Ha Brückner érvei helyesek lennének, ha a haldokló isten képzete olyan elterjedt lenne Pál idejében, ahogy Brückner feltételezi, akkor a keresztre feszítés nem lett volna "a pogányok számára ostobaság"; ellenkezőleg, a pogányok számára a világ legtermészetesebb dolgainak kellett volna tűnnie.

De ha a haldokló és feltámadó isten koncepciójának korai elterjedtsége, annak vallási jelentőségével együtt, jobban meg lenne állapítva, mint ahogy az jelenleg van, akkor sem lenne bizonyítva Pál függése ettől a koncepciótól. Mert a pauli koncepció teljesen más. Az egyik különbség természetesen teljesen nyilvánvaló, és általánosan elismert - a pauli Krisztus úgy van bemutatva, mint aki önként hal meg, és az emberekért hal meg. "Szeretett engem", mondja Pál, "és odaadta magát értem." Abszolút nincs hasonló koncepció a pogány vallásokban. Ozirisz, Adonisz és Attisz áldozatul esett a sorsának; Jézus szabadon adta életét. A különbség óriási; érinti a pál apostoli vallás szívét. Hogyan keletkezett ez a különbség? Honnan származik a pauli Krisztus kegyelemről alkotott koncepciója? Származott-e Jézustól magától? Származott-e abból a tudásból, amelyet Pál Jézus jelleméről szerzett? A feltételezés természetesnek tűnhet. De sajnos, Bousset szempontjából el kell utasítani. Mert ha Pál ismerte volna Jézus valódi jellemét, hogyan gondolhatta volna soha, hogy Jézus, egy egyszerű ember, a mennyei Úr?

Egy másik különbség még alapvetőbb. A pogány istenek halála és feltámadása a kultusz ügye volt; a pauli Krisztus halála és feltámadása történelmi tény volt. A hellenisztikus vallások áttekintésében megfigyelték, hogy a pogány vallások kultuszai sokkal szilárdabban rögzültek, mint a mítoszok; a modern tudósok szerint a mítoszok a kultuszokból származnak, és nem fordítva. Tehát a "haló és feltámadó istenek" esetében mindenekelőtt a mítoszok teljesen folyékony jellegével ütközik szembe az ember. Az Attisz történetét például sok eltérő formában mesélik el, és úgy tűnik, hogy az Attisz imádók között nem volt a legkisebb érdeklődés sem egy hiteles beszámoló megállapítása iránt az isten haláláról és feltámadásáról. Különösen az isten "feltámadása" alig jelenik meg az Attisz, Adonisz és Ozirisz mítoszaiban. Az igazi halál és feltámadás csak a kultuszban történt. Minden évben márciusban a római Attisz-imádók először látták az istent halottként, ahogy azt a fenyőfával ábrázolták, majd örvendeztek a feltámadásában. A halál és a feltámadás alig volt elképzelve, mint olyan események, amelyek egyszer s mindenkorra megtörténtek régen. Inkább úgy gondolták, hogy minden ünneplésnél megtörténnek.

A pauli Krisztus haláláról és feltámadásáról szóló tanítás teljesen más. Bousset részben elhomályosítja a különbséget; Bousset megpróbálja kimutatni, hogy a pauli felfogás a hívő Krisztussal való haláláról és feltámadásáról a szentségek ünnepléséből származik. De nem lehetne nagyobb hiba. Az, ami mindenekelőtt nyilvánvaló az apostol leveleiben, a pauli üzenet történelmi jellege. Pál vallása egy eseményben gyökerezett, és a szentségek egy módja voltak annak, hogy bemutassák az esemény jelentőségét. Az esemény Krisztus megváltó munkája volt a halálában és feltámadásában..

Ebben rejlik a legmélyebb különbség Pál és a kortárs vallás között. A paulinizmus nem volt filozófia; nem volt a világ nyomorúságából való menekülésre vonatkozó utasítások gyűjteménye; nem volt beszámoló arról, ami mindig is igaz volt. Ellenkezőleg, beszámoló volt valamiről, ami történt. Az történt dolog ráadásul nem is volt elrejtve a távoli és homályos múltban. A beszámoló nem azért fejlődött ki, hogy igazolja a meglévő vallási formákat. Ellenkezőleg, Jézus halála és feltámadása, amelyre Pál evangéliuma épült, csak néhány évvel korábban történt. És a tények megfelelő tanúvallomással megállapíthatók; a szemtanúkat meg lehet kérdezni, és Pál részletesen hivatkozik a szemtanúkra. Az egyetlen szakasz, 1 Kor. xv. 1-8, elegendő ahhoz, hogy óriási szakadékot helyezzen a paulinisztikus Krisztus és a pogány megváltóistenek közé. De a paulinizmus jellege nem függ egy szakasztól. Mindenütt az episztolákban Pál minden életét annak igazságára alapozza, amit Jézus haláláról és feltámadásáról mond. A Pál által hirdetett evangélium beszámoló volt valamiről, ami történt. Ha a beszámoló igaz volt, akkor a paulinizmus eredete megmagyarázható; ha nem volt igaz, akkor az Egyház egy megmagyarázhatatlan hibára épül.

Ezt az utóbbi alternatívát megvizsgálták az előző megbeszélés során. Ha Jézus nem volt az az isteni Megváltó, akinek Pál mondja, hogyan keletkezett a paulinisztikus megváltásvallás? Három nagy hipotézist vizsgáltak meg, és hiányosnak találták őket.

Kimutatták, hogy a paulinizmus nem alapult a modern naturalizmus Jézusára; ha Jézus csak az, amit a modern naturalisztikus történészek ábrázolnak róla, akkor az, ami igazán különleges Pálnál, nem származott Jézustól. Ennek a ténynek a megállapítása Wrede és Bousset nevezetes eredménye volt. De ha a paulinizmusban lényeges dolgok nem származtak Jézustól, honnan származtak akkor?

Nem származott, ahogy Wrede hitt, a kereszténység előtti apokaliptikus Messiás-felfogásokból; mert az apokaliptikus Messiás nem volt imádat tárgya, és nem élő személy, akit szeretni lehet. Nem származott a pogány vallásból, Bousset briliáns hipotézisének megfelelően; mert a pogány befolyás kizárt a Pál saját vallomása által, és a pogány párhuzamok teljesen szétesnek. De még ha a párhuzamok tízszer közelebb lennének, mint amilyenek, a probléma lényege még csak érintve sem lenne. A probléma lényege a Pál és Krisztus közötti kapcsolatban rejlik.

Ezt a kapcsolatot nem lehet leírni puszta részletek felsorolásával; nem lehet alacsonyabb szintre redukálni; ez egy abszolút egyszerű és oszthatatlan dolog. Pál kapcsolata Krisztussal egy szeretetkapcsolat; és a szeretet csak személyek között létezik. Nem egy ötletcsoportot kell megmagyarázni, ha a paulinizmust meg akarjuk magyarázni, hanem Pál szeretetét Megváltója iránt. És ez a szeretet nem abban gyökerezik, amit Krisztus mondott, hanem abban, amit Krisztus tett. Ő "szeretett engem és adta magát értem." Itt van a Pál vallásának alapja; itt van az egész kereszténység alapja. Ezt az alapot megerősíti a Jézusról szóló beszámoló, amelyet az Evangéliumok adnak, és valóban minden forrásban megadják. Csak a modern rekonstrukciók ellenzik. És ezek a rekonstrukciók mind szétesnek. Pál vallása nem egy komplex ötletből származott, amely a judaizmusból vagy a pogányságból származik.

Hanem a történelmi Jézusra épült. De a történelmi Jézus, amelyre épült, nem a modern rekonstrukció Jézusa volt, hanem az egész Újszövetség és a keresztény hit Jézusa; nem egy tanító, aki csak tanítványai emlékezetében élt tovább, hanem a Megváltó, aki megváltó munkája után is élt és még mindig szerethető volt.

John Gresham Machen (1881-1937) amerikai presbiteriánus Újszövetség-tudós volt, aki Princetonban vezetett egy lázadást a modernista teológia ellen, és megalapította a Westminster Theológiai Szemináriumot, valamint az Ortodox Presbiteriánus Egyházat.