A fejezet a Gondviselésről és a Kegyelemről

Egy fejezet a Gondviselésről és a Kegyelemről Az Otthoni Misszionárius John MacDuff A nő hagyta víz kannáját a kút mellett és visszament a faluba és mindenkinek elmondta: "Gyertek és találkozzatok egy férfival, aki mindent elmondott, amit valaha tettem! Lehet-e ő a Messiás?" És úgy jöttek a faluból az emberek, hogy lássák őt. János 4:28-30 Az előző fejezetben láttuk, hogy a tanítványok időközben csatlakoztak Urukhoz a kútnál, miközben Ő még beszélgetett a szamaritai nővel. Eddig zavartalanul élvezhette beszélgetését az Isteni Vándorral; de más szemek is ráfigyeltek, és a beszélgetés hirtelen megszakadt. Így van ez minden szent közösségünkkel a Megváltóval a földön. Ezek szükségszerűen rövidek. Ő még mindig olyan, mint Izrael leánya számára, "idegen a földön, és mint egy vándor, aki egy éjszakára megáll." Boldog lesz az az idő, amikor semmi zavaró elem nem szakítja meg a közösség boldogságát, amelynek időtartama nem lesz egy múló déli óra a teher és a fáradtság, hanem az ÖRÖKSÉG! A némaság, amely beszédes csoportjukat először megszakította, valószínűleg a nő hirtelen távozása volt. Új születésű érzelmeinek intenzitásában teljesen megfeledkezett arról a célról, amely miatt a patriarchák kútjához jött, és hagyva kannáját ott, sietett szülővárosába, hogy elmondja társainak a megdöbbentő hírt, hogy megtalálta a Messiást. Milyen megváltozott az egész jelleme és érzései, mióta elhagyta otthonát egy rövid órával ezelőtt! Szegény bűnös nőként hagyta el Sikem kapuit; visszatér egy örvendező hívő, mély spirituális szomját egyszer és mindenkorra eloltva egy nemesebb forrásnál. Van valami igazán emberi természetű, és még igazabb a széles, önzetlen szellemében az Evangéliumnak, hogy lássuk, ahogy siet, hogy mások is részesüljenek saját öröméből és békéjéből. Az impulzus természetes, hogy másokkal közölje mindazt, ami boldogságot adott magának. Aki előrelép a világban, örömmel küldi a hírt a szülői házhoz. A katona az utolsó reményben siet, hogy elmondja azoknak, akik lélegzetvisszafojtva várnak, a hírt a saját biztonságáról és sikeres tettéről. A pásztor a példázatban, amikor megtalálja az elveszettet, barátait és szomszédait hívja össze, mondván: "Örvendezzetek velem, mert megtaláltam elveszett juhomat." A prodigális atyja nem elégedett saját boldogságával, hogy üdvözölje a régóta távollévő fiút, hanem a lakoma csarnokait megnyitja, hogy mások is osztozhassanak az örömmel. Emlékezhetünk egy mélyebb, furcsább, intenzívebb öröm pillanatára – egy öröm, amely felgyorsította a világ életének pulzusát; amikor Mária Magdolna nem csak belépett az elhagyott sírba, hanem hallotta a világcsodálkozás és öröm szavakat – gyors léptekkel, képtelenül tartani az eksztatikus bizonyosságot magában, sietett, hogy elmondja azoknak, akik a leginkább érdeklődtek – "Gyorsan elhagyta a sírt, félelemmel és nagy örömmel; és futott, hogy elmondja tanítványainak." A két utazó Emmausba, amikor csodálkozó szemeik kinyíltak, azonnal siettek a tizenegyhez a boldog hírrel: "Az Úr valóban feltámadt, és megjelent Simonnak." Így volt a szamaritai nő esetében is. Ő is látta élő Urát – a Messiást, akit atyái ígértek neki. Öröme és csodálkozása nem maradhatott megosztatlan. Ugyanaz volt vele, mint József testvéreivel: alig ismerte meg a pátriárka őket, mondván: "Én vagyok József", azonnal siettek, hogy elmondják a hirt az öreg atyának: "József él!" Az igazi József megmutatta magát ennek az idegen nővérnek. Ő nem tudja megtartani magában az összes örömöt. "A nő hagyta víz kannáját a kút mellett és visszament a faluba és mindenkinek elmondta: "Gyertek és találkozzatok egy férfival, aki mindent elmondott, amit valaha tettem! Lehet-e ő a Messiás?" És úgy jöttek a faluból az emberek, hogy lássák őt. És ez mindig az igazi eredménye a megváltó átalakulásnak, a bizonyosság szükséges következménye, hogy a igazságot befogadjuk saját szívünkbe – vágy, hogy mások is részesüljenek örömünkből és békénkből a hitben. Ha a kereszténység valóságos és élő, akkor szélesnek kell lennie. Az Isten Lelke munkája a szívben nem fikció, nem forma, hanem élet. A példázat szerint ez egy forrás, amely nemcsak 'felszökik', hanem túlfolyik a tartályán, és a felesleges ellátás más helyekre megy, hogy örvendezzen. Nem a pangó víz tömege, amelyhez nincs kivezetés, hanem a tiszta, csillogó tó, amely élő patakokat bocsát ki, amelyek örömmel énekelnek a szomszédos völgyekben, és zöldellő és termékeny úton haladnak. Vagy ha másképp fogalmazzuk, legyen az a kő, amelyet ugyanabba a nyugodt tóba dobtak. A kialakult hullámok a legmélyebbek a középpontban. A kereszténység a legmélyebb a szívben, amelyben igazságai gyökereznek; de befolyása széles körben elterjed, egyre szélesebb koncentrikus körökben, amíg a hullámok el nem érik a partot. A vallás, amely a legintenzívebb egy ember saját lelkében és életében, ölelje át a családot, a házat, a rokonságot, a szomszédságot, az országot, amíg nem ismer más körvonalat, mint a világot! Ó, milyen különbözik az igazi evangélium szelleme a világ önzősségétől; az önzősség, amely mindent magához ragad, tenyésző és kapzsi markolással, anélkül, hogy gondolna mások boldogságára vagy jólétére. A kereszténység lerombolja a szűkös elszigeteltség falait, és hirdeti az emberi faj valódi testvériségét. Az önzősség bezárja a szívet, kizárja a rá és a nyár napsugarait; de a kereszténység, vagy inkább a nagy Fényforrás, ragyog – a zárt szirmok lassan kinyílnak a szelíd sugarakban – és nem tartják maguknak a illatukat, hanem mindenfelé szétárasztják. Minden ilyen virág, a legkisebb, amely észrevétlenül pirosodik a világ számára – kis füstjelet lenget, vagy messzire és széles körben küldi a illatát a haladó szellőben. A szamaritai nő lett, mint minden keresztény, aki megízlelte és látta, hogy az Úr kegyes, otthoni evangélista és misszionárius. Origenes "a szamaritaiak apostolának" hívja. Az idősebb nővér Izraelben, akinek dalát részben idéztük, teljesen igaz az ő esetében, a város lakóira vonatkozóan: "Azok, akik megszabadulnak az íjászok zajától a vízmerőhelyeken, ott fogják hirdetni az Úr igazságos cselekedeteit, az Úr igazságos cselekedeteit Izrael lakóival szemben: akkor az Úr népe le fog menni a kapukhoz." És az ő esete és jelleme ebben a tekintetben csak szép összhangban van a szentírási példákkal – "le megy a kapukhoz", és másoknak hirdeti: "Ez az Úr kapuja, amelybe a igazak bemennek." Jób ilyen misszionárius volt. Nem elégedett meg azzal, hogy ismeri és örvendezik a 'élő Megváltó' kinyilatkoztatásában, ez az evangélista az arab sivatagban, saját szavaival, amelyek illenek a kopár otthonához, kifejezi lelkes vágyát, hogy mások is részesüljenek a dicsőséges felfedezésben: "Ó, hogyha most írnák le szavaimat! Ó, hogyha könyvbe lennének nyomtatva! Hogyha vas pennel és vassal volna írva a sziklába örökre!" Dávid ilyen misszionárius volt. Az Isten bocsánatának és irgalmának jelei, amelyeket saját magának adott, ösztönzőként és ösztönzőként hatottak arra, hogy másoknak is elmondja: "Aztán tanítom a bűnösöket a te útjaidra, és a bűnösök térnek majd vissza hozzád" – "Gyertek, mindannyian, akik félitek az Istent, elmondom, mit tett lelkemmel." András ilyen misszionárius volt. Miután saját maga látta és üdvözölte Isten Bárányát, olvassuk: "András első dolga az volt, hogy megtalálja testvérét, Simont, és elmondja neki: Megtaláltuk a Messiást (azaz a Krisztust). És elhozta őt Jézushoz." Fülip ilyen misszionárius volt. Miután ő maga megkapta az örömhírt, megtalálja Nátánaélt, és mondja neki: Megtaláltuk azt, akiről Mózes a törvényben és a próféták írtak, Jézust, a názoreiust, és egyszerű szívű zsidótól kicsalogatja a nemes vallomást: "Tanító, te vagy az Isten Fia; te vagy Izrael királya." A gadarai megszállott ilyen misszionárius lett. Nem engedték meg neki, hogy folytassa testtartását, "ülve Jézus lábánál, öltözve és józan eszűen", a csodálatos átalakulás passzív alanyaként – Jézus elküldte, mondván: Térj vissza a saját házadhoz, és mutasd meg, milyen nagy dolgokat tett Isten veled. És elment az útján, és hirdette az egész városban, milyen nagy dolgokat tett vele Jézus. És így volt a legnagyobb megtért férfi esetében is. Alig érintette a mennyei fény a földhöz, és hallotta annak a Jézusnak a hangját, akit korábban üldözött, "azonnal prédikálni kezdett Krisztust a damaszkuszi zsinagógákban, hogy ő az Isten Fia." "Ti vagytok a világ világossága" – mondja Krisztus minden és minden emberének. Ahogy a nap nem tudja megtartani magában a hőt, vagy a hold a kölcsön kapott fényt, úgy a hívő sem tudja abbahagyni, hogy szent befolyás sugárzó központja legyen. "Ha ezek hallgatnának, a kövek azonnal kiáltanának." És ha ez a befolyás nem aktív természetű néhány ember esetében, akkor is van egy másik, ugyanolyan elfogadható Isten számára, és ugyanolyan hatékony a jóra. A keresztény, aki hosszú évekig ágyhoz kötött, fizikailag képtelen a szellemi élet külső tevékenységeire; de van egy néma ékesszólás és erő a szent, Krisztus-szerű jellemben. Ilyen lehet a néma evangélista, ajánlva az evangéliumot másoknak a szelíd, türelmes, kitartó, nem panaszkodó lemondásukkal – mint a régi alabástrom doboz; de az egész ház (befolyásuk kis szférája) tele van a kenet illatával! Visszatérve a narratívához. Ennek a női evangélistának a küldetése nagyon sikeres volt. Hozzáteszik: "Úgy jöttek a emberek a faluból, hogy lássák őt." Van valami ebben a kijelentésben, ami figyelemre méltó és érdemes a figyelmünkre. Ő tett egy megdöbbentő állítást azok között, akik nagyon jól ismerték a jellemét. Mégis hitelt adtak a tanúvallomásának; engedelmeskedtek, szinte készségesen, a hívására, és tömegesen siettek vele, hogy lássák a judeai vándort. Néhányuknál kétségtelenül nem volt magasabb motiváció vagy ösztönzés, mint a kíváncsiság; de a folytatásból arra következtethetünk, hogy ez nem volt a domináns ok. Hitelt adtak a hírnek, amelyet ez a különös tanú hozott, és parancsára, és vezetésével siettek a régi hagyományos kúthoz. Mi lehet az, ami olyan erősvé tette a tanúvallomását, olyan önigazolónak és önhitelesítőnek? Megjegyezhetünk egy-két dolgot, amely különösképp hozzájárult ahhoz, hogy legyőzze előítéleteiket, és előkészítse őket a Messiás-állítások felismerésére. (1) Őszintesége és nyílt őszintesége bizonyára kedvező fogadtatásra talált: "Gyertek", mondta, "lássátok a férfit, aki mindent elmondott, amit valaha tettem." Ez volt az utolsó dolog, amit elvárhattunk tőle – az utolsó üzenet, amit elvárhattunk tőle – hogy meghívja őket, hogy találkozzanak olyasvalakivel, akinek átható pillantása elolvasta és feltárta sötét történetét. Általában körülmények között vonakodott volna ilyen kinyilatkoztatástól magától. Valójában, amikor a kúttól távozóban látjuk, és eltűnik az öreg olajfák között a város felé vezető úton, a természetes feltételezés az, hogy örömmel menekül el a Megismerő szívének metsző pillantásától és leleplezésétől, mondván, a legrégebbi világ bűnösének szellemében: "Hallottam a hangodat, és féltem, mert meztelen voltam; és elrejtőztem." Azt várjuk, hogy ha egyáltalán említést tesz a titokzatos idegenről, akkor azt fogja tenni, hogy másokat elrettent tőle, hogy menjenek hallgatni, esetleg a további leleplezések elől, amelyek jelleméről és bűnös életéről szólnak; hogy ha bármit mond a szomszédaiknak erről a zsidó utazóról, akkor inkább a tekintélyét csökkenti, és nevetségessé teszi szavait és hasonlatait. De pont ez az a pont, amelyről ő határozottan beszél. Ez az, amiről ő lelkének mélyéig beszél (csak egy kijelentés számára, hogy másra nincs hely). Ez az, hogy elmondta neki mindent, amit valaha tett. Ahogy Félix esetében, amikor egy nagyobb Pálnál most beszélt az önmérsékletről, az igazságosságról és az eljövendő ítéletről, a lelkiismeret szólt, és halhatatlan szelleme reszketett! És ahogy a keresztény szolgálatról beszéltünk, rámutattunk a meggyőző erő legalább egyik elemére a küldött jellemében; itt van a leghatásosabb és befolyásosabb jellemzője az üzenetének. Nem a figurális magyarázatok, nem a vitás kérdések, nem a finom metafizikai megkülönböztetések Isten természetéről és jelleméről, hanem a közvetlen igazság ajánlása a lelkiismeretnek; ébresztve a mély bűn érzését – felébresztve a lelket a betegségének felismerésére, és így előkészítve egy kinyilatkoztatásra az egyetlen dicsőséges gyógymódról. Azt állították, hogy az Szentlélek munkája az átalakulásban, "meggyőzi a világot a bűnről." Az iskolák bizonyítékai nem nélkülözik sajátos értéküket – de a legdicsőbb tömb sem fog soha önmagában meggyőzni egy szívet. Az, ami nyer és megragad és leigáz, az az ismeret, amelyet a Biblia birtokol magáról, elmondva nekem "mindent, amit valaha tettem" – a Nagy Orvos alkalmazkodása az emberiség fájó sebéhez és szívfájdalmához – az élő víz alkalmazkodása a szomjas lélekhez. Ez az igazi történet minden vízmerőről – "Az Isten, aki elrendelte, hogy a fény ragyogjon a sötétségből, ragyogott a szívünkben, hogy adja a fényt az Isten dicsőségének ismeretéről Jézus Krisztus arcán." A Nagy Tanító, 'minden dolog elmondója', az igazi "Isten Igéje', a szív gondolatának és szándékának megismerője. Az ókori Izraelnek adott kegyes szavak, úgy tűnik, különös szépséggel és jelentőséggel bírnak ebben az esetben – egy kommentár a későbbi mondásra: "Ahol a bűn bőségesen volt, ott a kegyelem sokkal inkább bővelkedett." – "Én csalogatom őt, és beviszem a pusztába, és szívéhez szólok." A hit az emberi szellem válasza belül, a kinyilatkoztatásra kívülről. Az írástudatlan keresztény bátran szembenézhet a szkepticizmussal, és harcolhat vele ezzel a "bizonyított karddal", ezzel a cáfolhatatlan érvvel: "Gyertek, lássátok a férfit, aki mindent elmondott, amit valaha tettem!" "Egy dolgot tudok, hogy míg korábban vak voltam, most látok." Zárjuk le egy gyakorlati megjegyzéssel, a gyenge befolyás erejével. Ha érdekes volt számunkra, hogy figyelemmel kísérjük a Krisztus kapcsolatát egyéni bűnössel a Jákob kútjánál, akkor még érdekesebb a folytatás, amit most tárgyaltunk – a tömeg, amely a fák között megjelenik, a kereső lelkek, akik azért jöttek, hogy maguk is teszteljék az újonnan hallott hírek igazságát, és imádkozzanak: "Uram, adj nekünk vizet, hogy ne szomjadjunk!" De érdekes és jelentős még megjegyezni, hogy a shechemi emberek összegyűlése, hogy hallgassák az Isteni Idegent, annak a gyenge nőnek a kérésére és sürgetésére történt. Ő maga lett, hogy a zsoltáros szép alakjával éljünk, mint egy galamb, akinek szárnyai ezüsttel borítottak, és tollai sárga arannyal. Friss mennyei díszében ez a szamaritai galamb azonnal az olajággal a szájában a saját shechemi völgyébe repül, nem valami csendes pihenőhelyet keresni a Gerizimon, hanem hogy siessen vissza a valódi Noéhoz, a Nyugalom Adójához, magával hozva egy nyájat, amelynek szárnya fáradt és panaszos kiáltása van. "Kik ezek, akik úgy repülnek, mint egy felhő, és mint a galambok az ablakokhoz?" Soha ne becsüljük alá a gyenge eszközök erejét! A kosok szarvának hangja, az Izrael seregének kiáltása, amely lerombolta Jerikó falait. Háromszáz korsó és a fáklyák fénye a Jezreel kútjánál, Gideonná hadikrikyával, amely elűzte a midianiták hatalmas seregét. Néhány kavics a folyó patakjából, és egy pásztor fiú parittyája, amely ledöntötte a filiszteusok óriását. Senki ne tegye a keresztény egyházban tett erőfeszítéseinek gyengeségét az okává annak, hogy elhagyja vagy feladja őket. Senki ne tegye a tehetsége kicsinységét az okává annak, hogy eltemesse a földbe; hanem inkább tegye ki kamatozni, hogy amikor Ura eljön, sajátját kamattal fogadja. Az Úr Lelke által tesz még mindig véghez hatalmas dolgokat az Ő egyházában. Ő tenné, hogy ez legyen az erőfeszítés motivációja – az összes siker titka – a hadviselők és a könnyen félénkek csatakiáltása a csata napján – "Nem erővel vagy hatalommal, hanem az én Lelkemmel, mondja a hadakozó Úr."