Jelenések Szerepe és Eredménye

A Jelenések Szerepe és Eredménye

Írta: Dr. Neil Neilson

Majdnem 34 évnyi házasságunk alatt – és még egy-két évvel azelőtt is – minden évben írtam egy Valentin-napi verset a feleségemnek.

Ne izguljatok túlzottan.

Mindegyik vers a szerelmemről szólt iránta, és házasságunk éveit különböző témákkal, formákkal és hangulatokkal jelöltem. Egyesek komolyak voltak, mások viccesek. De egy dolog közös bennük: igazán rossz költészet.

És itt van az idei verzió, amelyet először kedden este fog látni. Ti nem láthatjátok. És amikor látja, akkor könyörületesen elkerüli majd az igazi költői érzékét. Ő kiváló költő – igazi költő – és élvezni fogja, értékelni fogja. És egy kis iróniával a hangjában elemezni fogja, mintha amit írtam, megérdemelne egyfajta shakespeare-i figyelmet.

És ez elvezet bennünket a 19. zsoltárhoz, amelyről C. S. Lewis írt:

„Ezt tartom a legnagyobb zsoltárnak a zsoltárok között, és a világ egyik legnagyobb lírai versének.”

Vagyis jobb, mint az enyém.

Itt van annyi igazán irodalmi érték, különösen a héber költészet sajátos elemei: ritmus, párhuzamos jelentésstruktúrák és provokatív metaforák és hasonlatok. Ahogy Lewis is megjegyzi, ezek a sajátos elemek Isten gondviselésében képesek túlélni a fordítást más nyelvekre – ellentétben a rímmel, amelyet szinte lehetetlen fordítani. És így még angolul is értékelhetjük ennek a versnek a nagyszerűségét és szépségét.

Ha érdekel titeket a zsoltárok irodalmi és költői kvalitásainak további felfedezése, akkor ajánlom C. S. Lewis Zsoltárokról szóló reflexióit, valamint Leland Ryken Öröm szavai: A Biblia irodalmi bevezetése című művét. Hozzá kell tennem, hogy Dr. Ryken volt a English Standard Version Biblia fordítási folyamatának irodalmi tanácsadója, amelyről azt hiszem, hogy reggelente a kezeitekben van.

De a 19. zsoltár nem csupán egy nagyszerű költői mű. Ugyanakkor egy olyan zsoltár is, amely Isten népének bemutatja, hogyan fogja fel az Isten önmagáról való kinyilatkoztatásának nagyságát és szépségét - mind a természetben, mind az Írásokban -, majd megmutatja, mi a megfelelő válaszunk az ilyen nagyszerű igazságra.

Ez a kincs, amint látni fogják, szépen ki van rakva - és hálás vagyok azért, ahogy reggelente az újságunkban elrendezték -, szakaszokban jön.

Az 1-6. versek bemutatják azt, amit általában Isten általános kinyilatkoztatásának neveznek.

A 7-11. versek bemutatják azt, amit általában Isten különleges kinyilatkoztatásának neveznek.

A 12-14. versek bemutatják azt a hatalmas, üdvözítő, szentelő hatást, amelyet Isten szán nekünk annak a kinyilatkoztatásnak az eredményeként.

Itt van a zsoltár dallamvonalának kezdeti kijelentése, hogy hallgatás közben követni tudják:

Isten általános kinyilatkoztatásának tanulmányozása és öröme jogosan ösztönzi Isten különleges kinyilatkoztatásának tanulmányozását és örömét - és mindkettő jogosan ösztönöz bennünket végső soron az evangélium örömére és az evangélium gyümölcsére az életünkben.

Itt megtanuljuk, hogyan szándékozik Isten, hogy a világ és az Igéje végső soron a megváltáshoz vezessen bennünket.

Először, tehát, az 1-6. versekben a zsoltáros beszél Isten szótlan tanúvallomásáról az ő teremtésében. Ezt általában általános kinyilatkoztatásnak nevezik - néha "a világ könyvének" nevezik. A zsoltáros fő pontja az, hogy az ég, és ezzel a következtetés szerint minden teremtmény tanúskodik Teremtőjéről.

Ahogy James Boice, a philadelphiai Tenth Presbyterian hosszú ideje lelkipásztora mondta: a világ könyve olyan nagy Isten létezése és hatalma kinyilatkoztatását adja, hogy minden embernek a föld színén keresnie kellene Istent, köszönnie kellene azért, hogy életbe hozta, és imádnia kellene Őt.

Ez az Isten dicsősége nem az, amit erkölcsi dicsőségnek nevezhetnénk. Észre fogja venni, hogy az Isten neve itt héberül El, egy nagyon általános név, jelentése Isten, Teremtő. És a dicsőség itt nem erkölcsi dicsőség - tulajdonságai, mint az igazságosság, irgalom, szeretet, jóság, kegyelem. Inkább a létezésére, fenségére és hatalmára utal, amely minden létező dolgot teremtett. Erről reggel csodálatosan énekeltünk.

A Rómaiakhoz írt levél 1. fejezetében Pál azt mondja, hogy Isten teremtésének dicsősége nemcsak az Ő fenséges nagyságának imádatát inspirálja, hanem minden emberi lény számára elérhető a föld színén. Örök hatalma és isteni természete világosan látható, és megértik abból, ami teremtetett, hogy az emberek mentesek legyenek a bűn alól. Isten teremtési dicsőségének ez a nagyszerű panorámája jogosan inspirálja az imádatot és a csodálatot - és jogosan hoz elítélést azok számára, akik nem akarják elismerni a Teremtőt.

Érdekes módon azok számára, akik oktatásban vesznek részt - különösen a keresztény oktatásban - az 1-6. versek csodálatos következményekkel járnak arra, amit az osztályteremben teszünk a különböző tantárgyakban. Itt megtanuljuk, hogy a természet érdemes tanulmányozásra; hogy szép, megfigyelhető, érthető. Nem vagyunk bezárva saját elménk szubjektivitásába. Megfigyelhetjük a mintákat, a szabályosságot, a rendet. Mérhetjük őket. Megállapíthatjuk az ok-okozati összefüggéseket. Következtetéseket vonhatunk le arról, hogy erőfeszítéseink hogyan befolyásolhatják, ami létezik, jó vagy rossz célra.

A természet folyamatosan beszél - nappal és éjszaka. Egyetemes módon beszél - a föld végéig megy. Nincs egyetlen emberi lény sem, aki ne rendelkezne ezzel a szótlan tanúvallomással Istenről, közvetlenül a szemei előtt.

Végül, ez a zsoltár nemcsak a csillagászat tanulmányozására ösztönöz, amely úgy tűnik, hogy a konkrét utalás itt, hanem a "világ könyvének" minden fejezetére. Látjuk a matematikát és a fizikát - mérni, számolni, mintákat, rendet. És már megjegyeztük ennek a zsoltárnak a formáját: költészet, nagyszerű magas irodalmi művészet metaforával, hasonlattal, lírai formával és ritmussal.

A természet beszél. Szeretem ezt a sort: a nap olyan, mint egy vőlegény, aki kijön a kamrájából.

És ha észreveszik a Bibliájukban, a bevezetőben ez áll: "A karvezetőnek" - ez énekre szánt zsoltárként értendő.

A zenei művészetek itt is elismerést kapnak. Más szóval, a legszélesebb értelemben, amit az első hat versben találunk, az nemcsak a világegyetem nagy Teremtőjének imádására vonatkozó kötelezettség, hanem minden hivatásunk, minden hívásunk megerősítése, amelynek nyersanyagai Isten teremtett világának dolgain alapulnak. És egy ilyen ajándék, egy ilyen teremtés minden rendjével, hasznosságával és változatosságával együtt, mindenkinek ösztönöznie kell, hogy dicsérje a Teremtőt.

Szóval, amikor holnap reggel munkába megy - vagy akár itt ül most reggel - nézzen körül. Minden, amit lát, Isten dicsőségét kiáltja. Akár az üzleti életben, akár az orvosláson, a jogon, a gyártáson vagy akár a szolgálaton dolgozik, bármi legyen is a szakma anyag és eszközei, bármi legyen is a szabályok, amelyek irányítják azok megfelelő használatát, bármi legyen is a szakma előnyei és gyümölcsei - mindezt Isten dicsősége hirdeti. És ahogy a Rómaiak 1. fejezete ismét mondja, figyelmen kívül hagyjuk ezt a dicsőséget a saját veszélyünkre. Milyen ünneplés ez a világ nagyságáról és szépségéről, és mindarról, ami benne van!

De a zsoltáros nem áll meg itt, mert Isten kinyilatkoztatásának ez a képe még nem teljes. Isten nemcsak a teremtés szó nélküli tanúbizonyságában mutatja meg magát, hanem - és sokkal konkrétabban és mélyebben - az Igében, teljes tanúbizonyságában, a Szentírásban. Tehát másodszor, a 7-11. versekben, a zsoltáros Isten írott tanúbizonyságáról szól a Szentírásban, amelyet gyakran különleges kinyilatkoztatásnak neveznek, néha pedig "az Ige könyvének" hívnak.

A 6. versről a 7. versre való áttérés - észrevetted, hogy elálltam - egyesek számára olyan hirtelennek tűnik, hogy arra a következtetésre jutnak, hogy ezeknek eredetileg két külön zsoltárnak kellett lennie, amelyeket valahogy mesterségesen egyesítettek. Valójában azt gondolom, hogy a zsoltáros megértette, hogy ez a két téma - a világ könyve és az Ige könyve - elkerülhetetlenül és szorosan összefonódik.

Hallgassátok, hogyan írja le C. S. Lewis ezt a kapcsolatot a zsoltár költészetének szempontjából. Ez egy elég hosszú idézet, de érdemes hallani. Lewis ír:

Először a mennyre gondol, ahogyan napról napra a látványosság, amit ott látunk, megmutatja nekünk teremtőjének dicsőségét. Aztán a napra gondol - a nász örömteli voltára, amikor felkel, a mindennapi útjának elképzelhetetlen sebességére kelettől nyugatig; végül a hőre, nem a mérsékelt égöv enyhe hőire, hanem a felhőtlen, vakító, zsarnoki sugarakra, amelyek a dombokat verik, minden zugot kutatnak. A kulcsmondat, amelytől az egész költemény függ, az, hogy "nincs semmi rejtve a hőjétől". Mindenütt áthatol erős, tiszta lelkesedésével. Aztán egyszerre, a hetedik versben, valami másról beszél, amely alig tűnik neki valami mással, mert olyan, mint az átható, mindent felfedező napfény. A törvény tiszta, tiszta és örök - világos, szigorú, fertőtlenítő, diadalmas. Ahogyan érezte a napot, talán a sivatagban, minden árnyékos zugban kutatva, ahol megpróbált elrejteni tőle, úgy érzi a törvényt, amely minden lelkének rejtett helyét kutatja.

És természetesen Lewis itt erős bibliai talajon áll. Emlékeznek azokkal a szavakkal a Zsidókhoz 4-ből: Az Isten igéje élő és ható, élesebb, mint bármely kétélű kard… megkülönböztetve a szív gondolatait és szándékait. És egyetlen teremtmény sem rejtőzik el előle. A fizikai nap, minden kutató fényével és perzselő hőjével, erőteljesen rámutat arra, hogy az írott Isten Igéje még inkább – végtelenül inkább – átható, fehér forró, ítélő és üdvözítő fényében.

Érdekes: korábban megjegyeztem, hogy az Isten neve az 1-6. versekben El, a legáltalánosabb név, jelentése Teremtő. De itt, a 7. versben Isten neve megváltozik. Most Jahve – az ígéretet tevő, ígéretet megtartó, beszélő Isten Ábrahámhoz, Izsákhoz, Jákobhoz és Dávidhoz. És ez az Úr, Jehova Isten, valóban szólt. Olyan szavakban szólt, amelyeket számunkra a Szentírásban rögzítettek, leírva, hogy minden nemzedék és minden nép és minden nyelvcsoport minden időben és helyen kézben tarthassa ezt a szóbeli tanúvallomást.

Lehet, hogy tudják, hogy az első alkalom, amikor bármely emberi lény leírta Isten szavait – legalábbis amennyire én tudom –, a Mózes 31-ben volt, ahol Mózes és a nép készül belépni az ígéret földjére, és Mózes átadja a vezetést Józsuának. És olvassuk a Mózes 31:9-ben ezeket a szavakat: Akkor Mózes leírta ezt a törvényt. Ezek a szavak könnyen elszállhatnak, de hatalmas, játékot megváltoztató szavak. Azok az emberek, akik csak hallották Istenet hangosan, mostantól generációkon keresztül hallhatják Isten igéit – még nekünk is.

Vegyük észre, hogyan írják le ezt az Igét – Isten kimondott szavait. Először a főnevek: törvény, rendelkezések, parancsok, parancsok, félelem, ordinanciák. Mindezek együtt átfogó képet adnak Isten Szentírásban hozzánk intézett beszédéről. Míg a világ könyvének ismerete csodálatot és hálaadást követel Isten fenségessége iránt, az Ige könyve – törvény, parancsok, félelem – erkölcsi és lelki választ követel. Tisztelnünk kell Őt. Félnünk kell Őtől. Engedelmeskednünk kell Neki.

Vegyük észre a mellékneveket: tökéletes, biztos, igaz, tiszta, igaz. Isten kinyilatkoztatásának teljes tökéletessége. Teljes igazság. Nincs benne egy varrásnyi hamisság vagy hiba sem.

És aztán vegyük észre az Ige gyümölcsét leíró igealapú kifejezéseket: feléleszti a lelket. Bölccsé teszi az egyszerűt. Örömet ad a szívnek és fényt a szemeknek. Örökké tart. Figyelmeztet bennünket és nagy jutalmat ad.

A világ könyve – minden nagyságával, szépségével, csodájával, gazdagságával és hasznosságával – egyszerűen nem tudja nyújtani ugyanazokat az örömöket és boldogságokat, mint ezek.

A zsoltáríró sürget bennünket, hogy lássuk minden világban való részvételünket – tanulásunkat, munkánkat, hivatásunkat, élvezetünket – hogy mindezt Isten kinyilatkoztatott Igéjének összefüggésében lássuk, amely értékesebb, mint az arany, édesebb, mint a legédesebb méz.

Ahogy csodálatosak hivatásaink, ahogy érdekesek és produktívak lehetnek, hiányosak, nem megváltóak és végső soron nem kielégítőek a Szentírások különleges kinyilatkoztatása nélkül. Valójában a Szentírás teljes tanácsa világosan megmondja nekünk, hogy végső soron nem értelmezhetjük a körülöttünk lévő világot Isten írott Igéje nélkül, amely lehetővé teszi számunkra, hogy mindent Isten szívének fényében lássunk teremtése iránt és végső célja szerint, hogy mindent visszavegyen és egybeegyeztessen Önmagával.

És hadd mondjam el röviden: ez az egyik igazság, amelyről a Szentírás szól, és amely engem izgalomba hoz, ha gondolkozom arról, mi következik számomra. Mert olyan helyeken, ahol az evangélium hatalmas, ahol az egyház növekszik, ahol a népesség és a gazdasági növekedés robbanásszerűen történik – olyan helyeken, mint Indonézia és India, és hamarosan Kambodzsa és Laosz – ott erős mozgalom van kialakulóban a keresztény oktatásban. Az egyházi vezetők ott azon dolgoznak, hogy az evangélium igazságait és a Szentírás keretrendszerét mindenbe belefoglalják, ahogy az emberek gondolkoznak.

Sőt, azt mondják nekem, hogy szeretik ennek az országnak a történetét, ahol évszázadokkal ezelőtt egyetemeket és főiskolákat alapítottak és a Szentírás keretrendszerére építették. És azt gondolom, hogy jogosan mondhatjuk, hogy a tanulás ebben a kontextusban olyan sok áldást szült kultúránkban. Azt is gondolom, hogy jogosan mondhatjuk, hogy veszélyben vagyunk ebben az országban, hogy figyelmen kívül hagyjuk vagy elfelejtjük ezt a történelmet – vagy természetesnek vesszük. Nem így van Indonéziában, ahol éhség van a teljesen biblikus keresztény oktatásra, amely a népesség növekedéséhez és a gazdasági növekedéshez kötődik. Erről később fogok beszélni.

De a lényeg itt az: ha a világ könyve jogosan inspirálja a Teremtő Isten imádatát azért, amit teremtett, akkor mennyivel inkább kellene a Szentírás könyvének csodálatot, alázatot, imádatot, engedelmességet, szentséget és örömet inspirálnia bennünk. El az Jehova.

És ha élvezitek Isten teremtését minden formájában és megnyilvánulásában – ha szereted a természetet és a kertben való munkálkodást, ha szereted az otthonodat és a munkádat és a családodat és a dolgaidat –, akkor igazságosan futnotok kellene azokhoz a lehetőségekhez és kontextusokhoz, ahol hallhatjátok, hogy ez a Teremtő Isten valójában beszél olyan szavakkal, amelyeket te és én megérthetünk.

Isten szólt. És Isten beszél. És csak azt szeretném mondani: hogyan merünk Isten népének lenni és megelégedni a teremtés szótlan tanúvallomásával - csodálatos, amilyen - amikor rendelkezésünkre áll ez a teljes szó tanúvallomása, amely Jakab 1 szerint képes megmenteni lelkünket.

De még nem értünk a zsoltár történetének végére. Isten ugyanis azt akarja, hogy minden kinyilatkoztatása - mind az általános, mind a különleges - valahová elvezessen bennünket. Ezért fordulunk a 12-14. versekhez, ahol a zsoltáríró beszél az egésznek a végső céljáról. Miért a világ könyve, végül? Miért az Ige könyve?

Mert Isten tervében az általános kinyilatkoztatás nem önmagában véget ér. Ez egy dicsőséges dolog - jó és hasznos minden olyan ember számára, aki nem szándékosan tagadja meg, hogy elismerje és imádja Istent, mint Teremtőt. De nem elég egyszerűen ünnepelni Isten teremtési ajándékait és hivatásainkat.

És Isten tervében a különleges kinyilatkoztatás sem önmagában véget ér. A Biblia - Isten ihletett, kifújt Igéje - bár szükséges és nélkülözhetetlen az igazi hithez és tanítványsághoz, végül is arra hivatott, hogy Isten Lelke által vezessen bennünket a bűnbánatba és hitbe és szentségbe és bizalomba.

Kiváló Biblia-tudósokká válhatunk. Tanulmányozhatjuk, ismerhetjük, sőt élvezhetjük is - és mégis elmulaszthatjuk Isten szándékát velünk kapcsolatban. Olyanokká válhatunk, mint akikről János 5:39-ben Jézus azt mondja: "Keresitek az Írásokat, mert azt gondoljátok, hogy bennük van az örök élet; és azok tanúskodnak rólam, de nem akartok hozzám jönni, hogy életetek legyen."

És így elérkezünk a 12-14. versekhez:

"Ki tudja megítélni a tévedéseit? Tisztázza engem a rejtett bűnöktől. Tartsa vissza szolgáját is a merész bűnöktől; ne uralkodjanak felettem. Akkor ártatlan és mentes leszek a nagy bűntől."

Itt látjuk azt a választ, amelyet Isten kíván. Jó barátom, Don Carson fogalmazza meg így: itt van, amit Isten kíván az általános és a különleges kinyilatkoztatásból. Carson írja, hogy Isten többet kíván, mint áhítatot a transzcendens hatalommal szemben, többet, mint személyes gyönyörűséget a személyes, beszélő Istenben. A megfelelő válasz a bűnbánat és a hit, valamint a buzgó ima, hogy Isten maga tisztítson meg minket belülről, és tegye szavaikat és gondolatainkat kedvesessé az ő szemében.

A rejtett bűnök bűnbánata — azok, amelyek olyan mélyen el vannak temetve, hogy talán nem is tudunk róluk.

A tudatos bűnök bűnbánata — azok a szándékos cselekedetek, amelyekkel szembeszállunk Isten elvárásaival.

És nem csak bűnbánatot, hanem imát Isten védelméért: Tartsa vissza szolgádat a tudatos bűnöktől; ne uralkodjanak felettem.

De ez több, mint egy bűnbánati ima, több, mint egy védelemért való ima a kísértés előtt. Hiszem, hogy ez valójában egy üdvözítő hit imája, mert Dávid egy nagyon furcsa kifejezést imádkozik: Tegyél engem ártatlanná... akkor leszek feddhetetlen és ártatlan a nagy bűnökből.

Mi teheti Dávidot ártatlanná és feddhetetlenné? Mi tehet minket ártatlanná és feddhetetlenné? Nem a tényleges ártatlanságunk — nem vagyunk ténylegesen ártatlanok. Dávid jól tudta ezt. Olvassuk a 32. zsoltárt. Olvassuk az 51. zsoltárt. Nem állítja, hogy az ártatlanság a fogadása Isten előtt. Ő Isten kijelentését kéri.

Tegyél engem ártatlanná, kiáltja — és csak akkor leszek ártatlan.

Mi ez? Hiszem, hogy itt, több száz évvel Jézus földi eljövetele előtt, egy dicsőséges utalás található arra, amit a Biblia evangéliumnak nevez — az Isten irgalmas és kegyelmes bűnbocsátásának és megváltásának jó híre.

A világ könyvéből megértjük, hogy Ő a szuverén Teremtő.

A Szentírás könyvéből megértjük, hogy Ő szent és igazságos — és hogy szörnyű ellentétben mi, Dávidhoz hasonlóan, lázadók vagyunk, akik szívünkben dacolunk Istennel. Tehetetlenek és reménytelenek vagyunk, képtelenek arra, hogy magunkat kiszabadítsuk ebből a szörnyű helyzetből.

És így Dávid Isten irgalmára veti magát — Istenére, aki irgalmában úgy dönt, hogy nem bánik velünk, Dáviddal sem, úgy, ahogy bűneinket érdemeljük, hanem megbocsát, és Dávidot, illetve minket is ártatlannak nyilvánít. Nem azért, mert mi ártatlanok vagyunk, hanem azért, mert Isten úgy dönt, hogy saját Fiának, Jézusnak a halálára tekint — akit Dávid csak árnyékban látott, mi pedig most világosan látjuk — akinek a halálát együtt ünnepeljük, amikor az Úr vacsoráján veszünk részt.

Jézus, az egyetlen igazságos, az egyetlen, aki valaha ténylegesen ártatlan és feddhetetlen volt, meghalt a helyünkben, mint helyettesünk — az ártatlan a bűnös helyett, a feddhetetlen a feddhető helyett — megfizetve a lázadásunk árát szent Istenünk ellen. És Isten elfogadja ezt a fizetést. Jézus halálának érdeme alapján Isten ártatlannak és feddhetetlennek nyilvánít minket előtte.

Tudta, hogy a 19. zsoltár a hit általi igazolást hirdeti? Milyen dicsőség.

De még ez sem a vége. A zsoltár ezzel a szép, ismerős verssel zárul:

"Legyenek ajkaim szavai és szívem gondolatai kedvesek a te szemedben, Uram, kősziklám és Megváltóm."

Dávid tudja, hogy Isten kegyelmes kijelentése által bűnbocsánatot nyert. Most imádkozik, hogy ajkai és szíve — mindaz, amit mond, és még mindaz, amit gondol és érez — Istennek kedves és tetsző legyen. Más szóval, imádkozik, hogy az Isten, aki igazol, szintén szenteljen. Valóban ez az 1 János 1:9: Ha megvalljuk bűneinket, Isten hű és igaz, hogy megbocsásson nekünk bűneinket és megtisztítson minket minden igazságtalanságtól.

Milyen más választ lehet adni egy ilyen megváltó Istennek, aki megszabadított minket tehetetlen és reménytelen helyzetünkből, mint hogy életünket az evangélium, az Ő kegyelme által tápláljuk - életünket az engedelmességnek és a szentségnek minden életünkben?

Így van ez a zsoltár teljes mozgása:

Ha örömünket leljük Istennek a általános kinyilatkoztatásban adott szótlan tanúbizonyságában, mennyivel inkább kell örömünket lelnünk Istennek a különleges kinyilatkoztatásban adott szavas tanúbizonyságában? A kapcsolatunk Isten világával ösztönöz bennünket, hogy fussunk Isten Igéjéhez, ahol halljuk Isten beszédét.

De ha örömünket leljük Istennek a különleges kinyilatkoztatásban adott szavas tanúbizonyságában, mennyivel inkább kell - még ma reggel is - megnyitnunk magunkat az Ő meggyőző, megbocsátó, igazoló és megszentelő munkájának? Alázatos és megtört szívűekként, mint Dávid, fussunk Hozzá, hogy Ő elvégezze ezt a munkát bennünk - nem egyszer s mindenkorra, mintha azt régen elintéztük volna, hanem folyamatosan örvendezve Istennek a mi ártatlanságunkról szóló hirdetésének, követelve Jézus halálát, mint ennek a hirdetésnek az alapját, és az evangélium által táplált szentséget és engedelmességet követve annak, aki szilárd Sziklánk és boldog Megváltónk.

Testvérek és nővérek, örvendezzetek Isten világának és azoknak a hívásoknak, amelyeket adott nektek, hogy teljesítsétek benne. Még jobb, örvendezzetek Isten Igéjének és mindannak, amit ott elmond magáról és megváltó szándékairól. De mindenekelőtt kövessétek a 19. zsoltár útját - kövessétek a világ könyvét és az Ige könyvét egészen az evangéliumig: a jó hír, hogy Isten megbocsátja a bűnösöknek, mert Jézus meghalt a kereszten, és a jó hír, hogy ezen evangélium által beszélhetünk és gondolkozhatunk és elfogadhatóan élhetünk az Ő szemében.

Ezt a pályát - ezt a logikát a világ könyvének, az Ige könyvének, az igazolásnak és a megszentelődésnek - lehet, hogy a 19. zsoltár dallamvonalának vége, de nem Isten megváltó szándékainak a teremtése és értetek való végére.

És befejezzük egy dalt énekelve, amely leírja ennek a nagyszerű célnak a végső célját, amit Isten kitűzött magának - hogy Felfedje magát, hogy megismerhessük Őt, megbocsáthassunk, és szentségben járhassunk előtte. Ezt a szépséget a záró versben hallhatjuk:

"Fejezd be, akkor, új teremtéseidet; tiszták és foltatlanok legyünk. Láthassuk nagy üdvösségedet, amely tökéletesen helyreállt Benned; dicsőségről dicsőségre változva…. Egyedül Jézus Krisztusnak legyen a dicsőség és a dicséret."

Niel Nielson a Covenant College elnöke Lookout Mountainban, GA-ban.

Ez a cikk egy Dr. Nielson prédikációjának szó szerinti átiratán alapul. Enyhén szerkesztette a Copilot és a Third Millennium Ministries teológiai stábja.